Pozitív és negatív emberek

Milyen emberek társaságát kerüljük, milyen emberek társaságát keressük?

E tanulmány elsõ fejezeteiben már kifejtettük, hogy életünkbe senki sem lép be véletlenül, mert amit véletlennek érzékelünk, az részleges vakságunk következménye. Olyan mozzanat, amelynek elõzményeit nem látjuk, tehát nem ismerjük fel logikáját, elkerülhetetlenségét és sorsunkat alakító szándékosságát. Bármilyen kellemetlen viszonylatunk támad környezetünk tagjaival, e viszonylat hívójele bennünk hangzott el, sõt mi adtuk meg alaphangját. Éppen ezért a mi feladatunk, hogy minden ilyen relációt feloldjunk. Ha már belekerültünk, akkor már ez a vizsgatételünk. Mivel azonban ezen a területen is - mint az élet bármely más síkján - a valódi karmaoldó, illetve elhárító módszer a profilaxis, amennyiben képesek vagyunk rá, itt is élhetünk a megelõzéssel. Mert értsük meg, az embernek joga van hozza, hogy a dolgokat megkönnyítse, a bonyodalmakat elkerülje vagy transzponálja. E kiváltság azonban bensõ rang. Semmi mással nem lehet hozzájutni, mint a megismerés szellemi és erkölcsi erejével. Ez az élõ erõ annyit jelent, hogy van bensõ mértékünk, amellyel lemérhetjük, mi az, amit meg kell tennünk, s mi az, amire hiába vesztegetünk idõt és energiát. Lemérhetjük: hol kezdõdnek mulasztásaink, és hol végzõdik morális kötelességünk.

Vannak esetek, amikor nyilvánvaló, hogy szitába öntünk nektárt. Vannak esetek, mikor megbocsátásunk, teherviselésünk demoralizálja azt, akit felment és megkímél. A gyöngeségek kiszolgálása és alátámasztása éppúgy nem vezet jóra, mint az erõszakos áthangolási törekvések.

Gyakran kell döntenünk az elkülönítés gyógymódja mellett akkor, ha két egyéniség nívódifferenciája áthidalhatatlanná válik. Két ilyen pólus konjunkciója olyan nagy mértékben irritáló, hogy mindkét fél megbetegszik, lelki és szellemi értelemben elerõtlenedik tõle. A kötelezettségünk bárkivel szemben csak addig terjedhet, amíg hasznára lehetünk. Amint azonban legjobb szándékunk és igyekvésünk ellenére úgy konstatáljuk, hogy éppen abba hajszoljuk bele, amitõl megkímélni szeretnénk, hagyjuk magára. Engedjük el. Kerüljük, mert valami rejtélyes pszichokémiai folyamat mérget termelt ki közöttünk.

A megismerés kétségtelenül szolgálatra kötelez, s . a kozmikus morál alapja a szolidaritás. Minden erkölcsi megbetegedés elsodor ettõl az alaptól, és minden gyógyulás közelebb visz hozzá. Feltétlenül rossz tehát az a módszer, amely egy harmóniátlan közelséggel robbanást idéz elõ, erkölcsi hanyatlást okoz.

A szolgálat nem riad vissza a ragálytól sem, de okosan védekezik ellene, nehogy ápolás közben maga az orvos is leprássá váljék. A negatív, lehúzó, korlátolt, rosszindulatú emberek pszichikai ragályt árasztanak. Itt feladatunk arra szorítkozik, ha környezetünkbe kerülnek, hogy szóval, példával, gondolat- vagy érzésemanációkkal gyógyszert kínálunk nekik. Ha elfogadják, gyógyulni kezdenek. Ha nem fogadják el, akkor csak az idõ és elkülönítés segíthet rajtuk. De semmi esetre sem változtat állapotukon az, ha szoros közelségben velük mi is átitatódunk a fertõzéssel.

Ha egy-egy terméketlen, negatív kötés szorosan ránk hurkolódik, akkor bontakozzunk ki belõle erõszak nélkül. Amennyiben felismerésünk és szándékunk helyes, akkor a viszonylat megszûnik látszólag önmagától. Leválik rólunk, mint begyógyult sebrõl a száraz var. A módszer ez esetben annyiból áll, hogy engedjük mi el az illetõt békességgel. Adjuk fel neheztelésünket, keserûségünket, sérelmeinket, minden várakozásunkat és feltételünket. Ez az oldott, barátságos békesség mai állapotának és fejlõdési szükségleteinek világos felismerésébõl fakad. Abból a bizonyosságból, hogy mellette ez idõ szerint nem tehetünk semmit. Együttlétünk nem szövetség, hanem görcs. Ingerültséget teremtõ kényszer. Ez a gyulladás akkor enyhül meg, ha eltávolodunk egymástól. Ha sikerül önmagunkban létrehozni ezt az állapotot, vetítsük át társunk mélytudatába. Kondicionáljuk, hogy adja fel õ is a feszült készenlétet. Pszichéje sokkal készségesebben fogadja majd el ezt az ajánlatot, kitapintva bennünk is az enyhülést, mint racionális értelme, amely csak ingerei és elégedetlensége névtelen tartalmát öltözteti különféle fedõnevekbe.

Pozitív emberek társaságát azért fontos és tanácsos keresnünk, mert a zóna, amelyben élünk gyakran szerencsétlen "vámpír" lények infernója. A negatív emberek pszichikai vámpírok. Minden élõ felületre rátapadnak. Falánk csecsemõ szájával szívják, amíg erõ van benne, de a plusz, amelyet zsákmányolnak, nem válik tulajdonukká, hanem a minden irányban nyitott lényükön át szétömlik belõlük.

A pozitív emberek nem vérrel, hanem pszichikai-szellemi elixírrel táplálkoznak. Energiák akkumulálódnak bennük. Fölöslegeik vannak, amelyekbõl adni tudnak. A pozitív emberek a föld erõforrásai. Bennük gyûlnek össze és általuk cirkulálnak azok az energiakészletek, amelyek megtartják a fényre éhezõket. Ezért van az, hogy negatív emberekkel való együttlét után támolygunk a fáradtságtól. Úgy érezzük, teljesen kimerültünk. Pozitív emberek társaságában pedig felfrissülünk, feltöltõdünk. Senki sem érintkezhet rossz következmények nélkül túlnyomórészt csak negatív emberekkel, mert amint több erõt ad le, mint amennyit felvesz, õ maga is "vámpírrá" s egyúttal lelki hemofiliássá válik.

A pozitív ember sokaknak tud erõt adni, anélkül hogy elgyengülne. Nagyok a bevételei, és egészséges a bensõ ökonómiája. Az emberekkel való érintkezés számára a természetes anyagcsere szükségletét szolgálja. Ha valaki például derûs, érzelmileg egyensúlyozott tud maradni nehéz helyzetekben, hittel és bátorsággal gyõzi a megpróbáltatásokat, már pozitívnak számít, mert magatartása erõt áraszt.

Egészséges bensõ ökonómiánk érdekében ezért nemcsak jogunk van hozzá, hanem szükségünk is, hogy energiakiadásainkat egyensúlyban tartsuk energiabevételeinkkel. Mert erõinkkel éppúgy nem könnyelmûsködhetünk, mint anyagi javainkkal. Igaz, hogy a forrás, amellyel kapcsolatot teremtettünk, kimeríthetetlen, s a bennünk lévõ szikra örök.

Segítsük ezért mindazokat, akiket segíteni tudunk tettekkel, értékes tanácsokkal, jó gondolatokkal és gyógyító erõkkel, de csak akkor, ha nem vámpírcsoportlelkeket éltetünk vele, s fõleg, míg fedezetünk van rá. Amint azonban rájövünk, hogy az individuális gyógyulás és konstruktív reakciók szándéka helyett valami beteg pszichikai nimfománia akaszkodott ránk, amely kéjesen felissza a ráfordított energiát, s mohón üres állatszemmel még többet követel belõle, azonnal szakítsuk meg a kontaktust, mert ami ilyenkor történik, az nem más, mint transzmutáció lefelé. Az arany ólommá változtatása. Az ilyen kapcsolatot kerüljük el. S keressük a konstruktív, megújító, inspiráló, erõinket feltöltõ szellemi forrásokat. Szívjunk be Fényt, hogy Fényt áraszthassunk.
Szepes Mária