Hogyan teremtsünk magunk körül rokonszenves légkört?

A környezettel való szívélyes, megértõ, áldozatkész magatartással. Ez persze csak akkor mágikus hatású, ha õszinte. Ha nemcsak hidegen számító elméleti tétel, hanem megismerésünk, meggyõzõdésünk által fakasztott életforrás, amely lelkesít és szüntelenül új erõkkel tölt fel bennünket. Ez a forrás minden egyes individuum lényegében ott rejtõzik, de csak egészen merész, nagyvonalú operációk, végiggondolt gondolatok szabadíthatják ki zárlatából.

A különféle gõgös feltételek, kedvetlen elhúzódás, jogosnak vélt sérelmek szofizmái, fanyar szentenciák, hogy "az embereken nem lehet segíteni, az emberek nem érdemlik meg, az emberek hálátlan, ostoba, eredendõen gonosz szörnyszülöttek" - alaposan eltorlaszolják ezt a vénát, noha tartalmuk relatíve igaznak tûnik. Alátámasztásukra rengeteg példát lehet találni akkor, ha ezt a szemszöget ültettük be magunkba. Csakhogy e relatív, kényelmes és sokaknak oly tetszetõs áligazság egy magasabb rendû, tehát átfogóbb szemléletbõl kiindulva a legnagyobb és legártalmasabb hazugság. Aki ilyen becsmérlõ, unott vagy keserûen kárörvendõ módon lemond embertársairól, az saját megváltásáról mondott le, mert a lények titkos, mély összefüggésekkel egymáshoz tartoznak, sõt azonosak egymással. A tudatlanság, amelyet megvetünk, a mi tudatlanságunk. Az önzõ elzárkózás a mi egoizmusunk. Az infantilis-animális felelõtlenség, amely az emberek tömegeit lenyûgözve tartja, a mi, még fel nem nevelt éretlenségünk és szabadon burjánzó démonizmusunk.

Egy kerubi szintézis lehetõségébõl szemlélve a teljes valóság képét, logikus, hogy e világ megváltása is a mi feladatunk. E mindenképpen végrehajtandó feladat különféle tennivalóit életünk jelenségei, próbái s azokkal az emberekkel való viszonylataink jelölik ki, akiket sorsunk provokatív, vagy inspiratív okokból hozzánk irányít. Vajon elgondolható-e, hogy a hatalmas összefüggések, egymásra hatások univerzális konstrukciójában éppen ezek az emberek és éppen ezek a jelenségek kerültek véletlenül utunkba?

Ha megvizsgáljuk az emberek jellemét, akiktõl szenvedünk, akiktõl félünk, akiket megvetünk vagy akiket gyûlölünk, biztosak lehetünk benne, hogy egy kíméletlenül lefolytatott mélypszichológiai egoásatás folyamatában minden tulajdonságukat viszontláthatjuk önmagunkban rejtetten, elintézetlenül, kórképzõ lappangásban. Mert jegyezzük meg, hogy a világon semmi mástól nem félünk, csak a bennünk lapuló haláltól. Semmit nem utálunk úgy, mint saját jellemünk titkos gyöngeségeit és hiányait. Amitõl másokban iszonyodni vélünk, ununk, amit másokban üldözünk, támadunk, az a saját eltorzult kényelemszeretetünk tudatos, kitartó áldozatkészséggé hangolódik át.

Kétségtelen, hogy minden konstruktív gondolatunk, minden gyógyító szavunk és áldozatunk a beteg világ beteg emberiségéért vívott messiási küzdelem.

Az emberekkel e legbensõ, titkos összefüggés alapján nemcsak érdemes, hanem magasabb kötelesség is foglalkozni, mert ismerjük õket. Mert létünk misztériumjátékának dramaturgiája sorsunkba szõtte sorsukat. Bajaik, gyöngéik, problémáik feltárultak elõttünk. Segítenünk kell rajtuk legjobb tudásunk szerint, mert ez a cselekmény belsõ, isteni törvény. Segítenünk kell rajtuk úgy, ahogy leginkább el tudják fogadni, tettel, szóval, érzéssel, hallgatással vagy példával. Tapintatosan, nagy intuícióval és határtalan megértéssel. Igen. Ezért születtünk. Életünknek ez egyik fõfeladata. Nincs ennél fontosabb dolgunk, mert minden önös, bokros problémánk csak ennek a segítségével oldódhat meg.

A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk. Vonz. Megnyugtat. E pszichikai atmoszféra semlegesíti a rosszhiszemû intrikát, feltéve, hogy mi magunk nem váltunk e rosszindulat belsõ felvevõ állomásává. Ennek az aurának olyan szuggesztív hatása van, hogy hiába mondanak rosszat rólunk, egyszeri megjelenésünk mindenkiben felkelti a meggyõzõdést, hogy a rágalom nem lehet igaz. Ha azonban valaki gyûlölködõ természetû, s gyakran kíméletlenül ostorozza embertársai hibáit, akkor a pszichikai atmoszférája megromlik. Általában aki túl sokat foglalkozik kicsinyes, alacsonyrendû dolgokkal, az végül beszennyezõdik, átitatódik ezekkel, és úgy árasztja magából pszichikai emanációikat, mint szennycsatornák tisztogatója a bûzt.

Beszéltünk már a gondolatok teremtõ hatásáról s arról, hogy a gondolat valójában anyag. Agyunk ugyanúgy mûködik, mint egy rádió-adóállomás. Minden sötét, romboló gondolat hasonló rezgésû rövidhullámnak felel meg, és a mélytudat rétegeiben kitûnõ felvevõ állomások mûködnek. Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával, anélkül hogy környezetünk tudattalanja errõl tudomást ne szerezne. Márpedig a gyûlölet, féltékenység, rosszindulat, irigység igen heves indulattöltést jelentenek. A szenvedélyes ember rendkívül erõs gondolathullámokat küld ki. Ez okozza a nyomasztó, taszító érzést, amelyet némely ember szenzitív egyénekben elõidéz.

Az egyensúly, a semleges, tiszta, jóindulattal áthatott harmónia alacsony frekvenciájú hullámokat bocsát ki. Az alacsony frekvenciájú hullámok elpihentetnek, megnyugtatnak. Az öröm magas frekvenciájú hullámokat bocsát ki, s ezek a gondolathullámok stimulálnak. Mindkettõ gyógyító hatású, s a lények pszichikai együttélésének békéjét eredményezik.

A szenvedélyes, romboló érzések és gondolatok fertõznek, bágyasztanak, vámpirizálnak. A szenvedély emanációja olyan, mint a túl erõs, édes, buja illat. Izgat, erotizál, de fejfájást okoz végül. Az indulatok mocsárpárákat, lázt gõzölögnek. Közelségüket senki se viseli el tartósan, mert megbetegszik, kimerül tõle. A lélek egészséges ösztöne elõbb-utóbb menekülésre késztet mindenkit az ilyen egyéniség közelébõl.

Konstruktív bensõ magatartással, szép és magasrendû ideák emanációjával mély, hálás rokonszenvhúrokat zengetünk meg környezetünkben, éppen úgy, ahogy két egymás mellett álló hárfa húrjai közül az egyik megpendítésével megszólalásra bírjuk a másikat is. Ez a rokonszenves légkör megteremtésének titka.

Szepes Mária