Mire is tanítjuk, és mire taníthatnánk gyermekeinket?
Minden szülő számára szó szerint életbevágóan fontossá válik ez a kérdés, amikor gyermekének iskolát és ha tetszik, ha nem, nevelő-szülőt, úgynevezett pedagógust választ.
Ma az iskolák már számos markánsan különféle gyermeknevelési programot ajánlanak, remélve, hogy a legjobbat nyújtják a gyermekeknek, de vajon valóban mi a jó gyermek-nevelés ismérve?
„Ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts.”
A nem-ártás erkölcsi gyakorlatának bölcs buddhista alaptétele ez, amely a felébredéshez vezető erkölcsi fejlődés első állomása is egyben.
Talán így ez lehetne a neveléssel szemben támasztott minimális elvárás is.
Alapigazság ugyanis, hogy a gyermekek többsége – ha stabil családi környezetet tudhat maga mögött – köszöni szépen, nagyon jól fejlődik akár magától is egészen kisiskolás koráig. Ezért sem kötelező óvodába járatni a gyermekeket öt éves korukig; de miután az iskolalátogatás már általánosan kötelező, az iskola előtti évben azért válik kötelezővé az óvoda, hogy a gyermek a társas együttélés és a közösségi lét alapvető szabályait gyakorlati szinten elsajátítsa.
Ezzel együtt az is bizonyos, hogy a közösségi élet és a gondos, főleg a rendszerességre és ismétlésre építő nevelőmunka, kimondottan fejlesztően hathat az óvodát látogató gyermekekre.
Abban viszont minden nevelő-pedagógus egyetért, hogy nincs az az intézményes nevelési fórum, legyen az bármilyen haladó szellemű óvoda, vagy alternatív nevelőközösség, amely pótolhatná vagy ellentételezhetné a szülők nevelő szerepét.
A gyermek számára ugyanis mindig a szülőpár A minta.
Kommentáld!