Érzésvilágunk szabályozása

Amint az elõzõ fejezetekbõl kiviláglik, de egyéni tapasztalataink is bizonyítják: e kérdés sorsunk kulcsproblémáját érinti. Minél közelebbrõl vesszük szemügyre, annál inkább úgy tûnik azonban, hogy érzésvilágunk igen kevéssé, sõt csaknem egyáltalában nem irányítható, mert tudatos szándékainkra és érdekeinkre rá sem hederítve reflexszerû, ösztönös és elementáris külön életet folytat bennünk. Az érzéseinek és hangulatainak teljesen kiszolgáltatott ember ezért tehetetlen elszörnyedéssel figyel önmagába, s a hangos belsõ propagandáról elhitetve megadja magát a diktatúrának. Pedig e fejlõdésünkre döntõ kérdésnek ilyen felületes elintézése több mint veszedelmes: értelmetlen és hiábavaló. Mert az ember érzésvilága nemcsak szabályozható valami, hanem feltétlenül szabályozandó is. Elõbb-utóbb mindenki kénytelen vele, mert felismeri, hogy a vég nélküli bonyodalmakból, amelyekbe homályos külsõ és belsõ impulzusok sodorják, nincs más kiútja. Vagy visszaszerzi az uralmat hangulatélete fölött, vagy saját belvilágának detronizált, üldözött uralkodójaként a legtriviálisabb, legrombolóbb ösztöncsõcselék karmai között kínlódja át életét. Ezek az ösztönzések megkötözik, éheztetik, égetik, szennyben vonszolják, lerészegítik, megfertõzik. Hitvány, mocskos kielégülés vagy dicséret négykézláb táncoltatják koncokért, mint egy állatot. E részeg káoszban és bomlásban pedig elsikkad az egyén legfõbb célja, a magasabb rendû fejlõdés.

A folyamat látszólag enyhe engedményekkel, kis gyöngeségekkel, kényelmes megalkuvásokkal kezdõdik. Azzal, hogy az ember kritika, különállás, lénye eszmei izolálása nélkül eltûri, hogy anyagi körülmények és hatások erõt vegyenek rajta. Magához engedi a legalantasabb impulzusokat. Belevész a mindennapi élet elvakító részleteibe, anélkül hogy a múló pillanatnak az egészhez való viszonyát állandó fénybe helyezné önmaga elõtt. Együtt sodródik indulatokkal. Szabad utat nyit sablonos, mérgezõ reflexeknek. Konfekciógondolatokat gondol el. Pániknak, elégedetlenségnek ad gondolattestet, s e gondolatokból belsõ parancs, kényszerítõ atmoszféra, fertõzött érzelemhumusz válik, amelyben falánk, zsarnoki ösztönélõsdiek tömege kél nyüzsgõ életre, s pusztító lelki rákbetegséggé burjánzik el.

Aki érzelemvilágát irányítani akarja, annak elsõsorban függetlenítenie kell magát környezete hangulatváltozásaitól. Arról persze, ami körülöttünk történik, tudomást kell vennünk, de megismerésünk szûrõszerkezetén át, a fertõzõ elemeket közömbösítve. S ez a fenntartás, ez az érzelmi kontroll még a legszebb emberi érzéshatásokkal kapcsolatban is fennáll. A részvét egyike a legtiszteletreméltóbb tulajdonságoknak, mivel a sokat átélt, sokat tapasztalt szellem fémjele. Mégsem helyes, ha hozzátartozóink bánatába mi magunk is belebetegszünk, mivel így saját bajunkkal az övékét is tetézzük, s képtelenné válunk arra, hogy segítsünk rajtuk. A cél mindig az, hogy magunkon és másokon is segíteni tudjunk. Az operálandó páciens igazán rosszul járna az olyan sebészprofesszorral, aki a mûtõasztal fölött rázokogna egy fájdalmas daganatra, ahelyett hogy eltávolítaná.

Világunkban, amelyben az események túlnyomó része kedvezõtlen, szükségünk van minden csepp idegerõre. Ne keseredjünk tehát változhatatlan dolgok fölött, hanem keressük meg az ember felemelkedését szolgáló rejtett értelmüket. Mert egészen biztosan van ilyen konstruktív értelmük, amelynek formulája feloldja, megenyhíti maró érzéseinket, sõt stimulusként hat, hiszen a jelenségek értelmét felismerni mindig magasztos, reménykeltõ hatású.

Teljesen elhibázott dolog volna persze a lelki természetû bántalmak, sebek, ingerek erejét és intenzitását lebecsülni. Tapasztalati tény, hogy a pszichikai fájdalmak sokszorosan felülmúlják a testi fájdalmakat, amelyeket legalább csillapítani lehet különféle szerekkel, anélkül hogy eszméletünket elveszítenénk. A lelki gyötrelmek azonban csak az öntudattal együtt oldhatók ki idõlegesen. De nem is arról van szó itt, hogy valamely elburjánzott pszichikai kórságot vagy indulatot puszta ráolvasással a leghevesebb krízispontján pillanatok alatt megszüntessünk. Hanem arra akarjuk barátaink figyelmét ráirányítani, hogy kivétel nélkül minden jelenségnek van egy fogantatási pillanata. És minden késõbbi fejlemény ettõl a fogantatástól függ, ennek a töltésében rejlik. Vigyázzunk tehát, miféle reményeket, becsvágyakat, alap és bölcsesség nélkül való várakozásokat, feltételeket exponálunk. MERT EZEK MEGVALÓSULÁSA VÁLIK KÉSÕBB SZÉGYENÜNKRE, KESERÛSÉGÜNKRE ÉS CSALÓDÁSUNKRA.

Tudnunk kell, hogy sorsunk mérgezett gyümölcsei mind azokból a magokból növekszenek ki, amelyeket magunk vetettünk. Történetünk cselekményének párkái, tudattalan és tudatos nemzõi, törvénytelen szülõi mi magunk vagyunk. E sorsot megragadni, megváltoztatni, irányítani csak a nemzés pillanatában lehet. Mikor a sötét nemzés - valamely irreális kapcsolatba való belesodródás, vak függés megteremtése emberrel vagy helyzettel s az önuralom gátjainak lerombolása egy ízben megtörténik - a gonosz mag megfogant életre kelt, és befutja a maga pályáját, mint az elhajított bumeráng.

Érzéseinket mindenekelõtt kezeljük éppolyan respektussal, mint a különféle mérgeket és ellenmérgeket, amelyeket szintén nem engednénk gondosan mérlegelt adagolás és ellenõrzés nélkül a szervezetünkbe. Épeszû embernek sohasem jutna eszébe, hogy vitriolt igyék, ugyanakkor lelkét esetleg színültig tölti maró gyûlölettel; elsárgul, megmerevedik, görcsbe rándul tõle, és nem gondol arra, hogy a legpusztítóbb önmérgezést viszi véghez, amely éppúgy összeroncsolja idegeit, gyomrát, máját, epéiét, veséiét végül, mintha fizikailag vett volna be valamilyen roncsoló vegyszert.

Minden méregnek van azonban egy ellenmérge, így a gonosz, betegítõ, sötét érzéseknek is: az ellentétük vagy semleges kiegyenlítõjük. A bánattól, búskomor, magába zuhant õrlõdéstõl kimerült ember gyógyszere a derû. A gyûlölet megszállottjáról a szeretet varázsa ûzi el a rontást. A sírást nevetéssé vagy semleges figyelemeltereléssel lehet áthangolni. Személyes sérelmeket kitûnõen orvosol a személytelen mérték felállítása: magasabb ideálok lelkesítõ, oldó fényessége, amelyben saját pillanatnyi lényünk teljesen összezsugorodik, s jelentõségében megnövekszik bennünk, ami örök és sebezhetetlen. A félelem antitoxinja a halálprobléma alapos végigkutatása, a rémítõ halálfej mögött láthatóvá tett halhatatlanság. A féltékenység, birtoklás, szorongásos rögzítettség ellenszere a tudatosító analízis, a helyesen és könyörtelen õszinteséggel végrehajtott pszichikai operáció, amely megvilágítja ragaszkodásunk valódi természetét. Ne tévedjünk persze. Akik hosszú évek önmarcangolásával már nehezen gyógyuló mély sebeket ejtettek magukon, azoknál idõbe telik, míg a fekélyek megtisztulnak és begyógyulnak. Mert a tökéletes terápia, ahogy az elõbb mondottuk, nem az akut, elhanyagolt kórok gyógyítása, hanem a megelõzés. A megelõzéshez pedig tudás kell, amely már csírájában felismeri a késõbbi fejleményeket.

Ha valaki szisztematikus mérgezõdés következtében súlyosan megbetegedett, s a baj felismerésének elsõ pillanatától kezdve elvonják tõle a mérget, tombolva követeli. Az elvonókúra a méreg természete szerint legyen fokozatos, különösen akkor, ha a szervezetet teljesen átitatta már, s a szenvedéllyé lett élvezet az óriási belsõ hiány és gyöngeség egyetlen támasztéka. Az ilyenfajta megtámaszkodás persze olyan, mintha a tengerben fuldokló ember egy cápa hátára menekülne. Mindenesetre a kábítószerek, mérgek hatásának felszámolásához teljesen hasonlóan kell eljárnunk nekünk is azokkal a romboló indulatokkal, veszedelmes érzésekkel, amelyek lelki egészségünket aláásták. Az elvonókúra annyiból áll, hogy a megszokott bensõ magatartás uralmát korlátozzuk. A káoszból lassan új világ születik; jobb, egészségesebb, mert szellemünk új és jobb törvényeket honosított meg benne.

Ha szívósan, türelmesen és mágikus akarattal véghezvisszük ezeket a tételeket, és átküzdjük magunkat egy elbátortalanító kétellyel, gúnnyal, csüggedéssel fertõzött pszichikai intervallumon, amely minden mágikus munka törvényszerû etapja - akkor megéljük azokat a csodákat, amelyekben hitetlenül hittünk és sohase szûntünk meg reménykedni.

Suepes Mária