Az idegerõ-fejlesztés

Az idegesség természete kétféle. Van olyan idegesség, amelyet túlfeszített munka, a fizikum teljesítõképességét meghaladó erõfeszítések váltanak ki. Ennek oka a szervezet fizikai energiáinak elégtelensége. Ez az az állapot, amelyen könnyebb segíteni. Foszfor és lecitintartalmú tápszerek, mint a tojás, vaj, Malto B. Hypofoszfát szirup stb., azután a vertebrál és pszichológiai terápia kiválóan alkalmasak a szervezet hiányainak pótlására. Vérszegény, munkával túlterhelt embereknél életfontosságú, hogy állandóan valami tömény tápszert szedjenek, mert több energiát égetnek el, mint amennyit termelni képesek. Az idegenergiák pótlásában döntõ szerepe van ezeken kívül az idegtornának és fénykúrának is, mert ezek nélkül a tápszer magában nem elegendõ, az erõátvitel-terápia pedig rövidebb-hosszabb. lejáratú kölcsönt jelent csak ott, ahol semmiféle önálló erõtermelés nem folyik. E kölcsönökbõl szilárd talajra juthat, meggyógyulhat, egészséges menetbe lendülhet valaki, de csupán kölcsönökbõl megélni senki se képes. A tápszerek hatására felfrissül a szervezet, az idegességi hajlam érezhetõen csökken, de maradandó eredményt csak kombinált eljárással érhetünk el.

Az idegtorna a következõkbõl áll : A gyakorlatot legcélszerûbb este és reggel végezni, mikor már és mikor még nem vagyunk felöltözve, mert a ruhák szorítása gátolja a tornát. Az ágyon hanyatt fekve kényelmesen elnyújtózunk. Egészen elernyesztjük tagjainkat, azután mély lélegzetet veszünk. Annak ellenére hogy mellkasunkat teleszívjuk levegõvel, érzésünk az legyen, hogy még egy kevés levegõt be tudnánk fogadni. E pozitúrában mellkasunk magasra duzzad, s hasunk mélyen besüpped. Most hirtelen, lökésszerû mozdulattal, anélkül hogy tüdõnk a levegõt kiengedné, kitoljuk hasunkat, míg mellkasunk ennek megfelelõen besüpped. Ebben az állapotban maradunk addig, míg a tüdõnkben lévõ levegõbõl futja. Ha már nem bírjuk tovább, kilégzés következik. A gyakorlatot négyszer-ötször egymás után megcsináljuk, azután két-három perc szünetet tartunk. E gyakorlatot biopszichológiai terminológiával "mérleggyakorlatnak" nevezik a has és mell mérlegszerû mozgása miatt. Néhány heti idegtorna után idegenergiánk csodálatos mértékû növekedését észlelhetjük, mivel a mérleggyakorlat serkentõ masszázst ad a napidegfonatnak és több belsõ elválasztású mirigyet késztet fokozottabb munkára.

Ugyancsak fontos idegenergia-forrásunk a napfény. Meg kell szoknunk, hogy a négy hónap kivételével testünket rendszeres, de óvatosan adagolt napkúrának tegyük ki. Az idõmérték a következõ. Öt percig süttetjük arcunkat és minél kevesebb ruhába burkolt testünket, öt percig a hátunkat, majd néhány másodperc múlva megint arcunkat és testünk elülsõ részét. Ez összesen tizenöt perc. Ha a nap túl erõs, és valamilyen okból érzékenyek vagyunk rá, homlokunkra és napidegfonatunk tájékára kössünk nedves kendõt. Ez a rövid napkúra, ha a mérleggyakorlattal együtt hónapokon át rendszeresen folytatjuk, regenerálódott idegrendszerünkön át teljesen felfrissíti szervezetünket. Tudjuk, hogy a Nap fénye stimuláló, tápláló elemeket rejt magában. Nemcsak radioaktív természetû, hanem az élõlényekben lejátszódó összes fiziológiás folyamatokat is pozitívvá teszi. Hatására szunnyadó vitaminok és hormonok szabadulnak fel organizmusunkban. De frissítõ hatása csak alacsony adagolás esetén jelentkezik.

Túlzásba vitt, negyedóránál hosszabb ideig ûzött napozás bágyaszt. Elégeti, felszívja a felszabaduló hormonokat. Rendszeres kúrákat március végétõl október végéig folytathatunk.

A másik fajta idegesség, amely a testi kimerüléstõl függetlenül jön létre, sõt, a tétlenség sokszor károsabb neki, mint a legmegerõltetõbb munka - abból a bizonyos asztromentális elégedetlenségbõl fakad. Itt a gyógyszer mindig egyéni. Kikeverése nagy hozzáértést, türelmet s fõleg a páciens teljes értékû együttmûködését igényli. Oka a lelki kivérzés, elvértelenedés, táplálékhiány s egy bizonyos pszichikai hormoncsere kiesése.

A test tápláléka, amelyet növényi és állati termékekbõl, vízbõl, levegõbõl és napfénybõl magába szív, fenntartja az ember fizikai testét. Az embernek azonban nemcsak fizikuma van. A táplálkozás kényszere rnás-más formában, de analóg a két másik síkon is, ahová lénye kiterjed. A léleknek is táplálkoznia kell a maga feltételei szerint. A lélek is él, lüktet, fényre szomjas, tevékeny energiák feszülnek benne, meg akar nyilatkozni, egyesülni, gyümölcsözni kíván a lét kettõs ritmusa alapján, amely beszívásból és kilégzésbõl áll. Tápláló, megújító gyógyerõkre reményekre és inspirációkra van szüksége, de másik ütemében arra is, hogy megtermékenyülve ezeket valami aktivitás, alkotás formájában kilélegezze magából. Most nézzük csak meg, hogy a fizikailag legtöbbször túltáplált emberekben micsoda patkányos, befalazott, föld alatti börtönök lakója a lélek. Levegõ, fény, táplálék sohase jut hozzá. Léte e zárlatban erjedõ, bomlasztó hiányérzet, felduzzadt, kóros energiák lázadása. S az idegzet tudattalanból is impulzusokat szívó vezetékrendszerén át ez a fenyegetõ, kórságtól súlyos tartalom is beömlik a testbe. Mérgezi. Hevíti. Névtelen szorongásokkal gyötri. Beteggé teszi.

A gyógyulás kiindulása az, hogy lelki-szellemi táplálkozásunkat és rendszeres tevékenységünket éppoly fontosnak ismerjük fel, mint testi táplálkozásunkat. Az okkult praxis koncentráció-meditáció rendszere e táplálék legideálisabb formája. Olyan forrásból merít, amely az anyatejhez hasonlóan az élet minden szükséges elemét magába rejti.

Mindenfajta idegesség kísérõ tünete a görcsös, feszült akarat. A lazításra való képtelenség, amely valójában szorongásos képlet. Figyelés, készenlét a szüntelenül ott lappangó, ismeretlen veszéllyel szemben. Megbetegedés, amely az embert a már dermedt, megváltozhatatlan múltba vagy félelmetes esélyeket rejtõ, ismeretlen jövõbe számûzi a jelenbõl, ahol minden betegségek nagy panaceája várakozik. Aki be tud lépni a jelenbe, aki jelen tud lenni valami semleges, békés, szimbolikus szépségtõl zengõ mozzanatban teljes, önfeledt intenzitással, abba hatalmas gyógyító áramok ömlenek.

A gyógyulás elsõ etapja a görcsös attitûd tudatosítása, meglazítása és helyes pozitúrával való felcserélése, amely lehetségessé teszi, rögzíti a jelenben való kellemes és semleges lebegést. S e fellazult, friss életforrások felé kinyílt jelenben kell hozzálátnunk azután az asztromentális erõbeszíváshoz, transzcendens szomjunk, etikai éhségünk, esztétikai sóvárgásunk kielégítéséhez. Vegyünk fény-, szín-, hang- és formafürdõt a természetben, de a képzõmûvészet nagy mûalkotásaiban is. Mossuk át lelkünket zenével, költészettel, filozófiával, tudománnyal. Szõjük tovább a gondolatokat, amelyeket megzengettek bennünk. Ha körülményeink testünket zárlattal veszik körül, nyissuk rá a szemünket arra a tényre, hogy lakik bennünk egy szárnyas lény is, akit csak hitünk szuggesztiója tart lenyûgözve. Ha azonban ráemlékezünk szárnyaira, felrepül, mint álmunkban pszichikai testünk. Használjuk tehát a repülõ imaginációt. Ezt senki se veheti el tõlünk. Használjuk konstruktív irányba, mert ahova démonaink hajszolják, onnan mindig csak bajokat, fájdalmas kötéseket és nyugtalanságot hoz haza. Gondoljuk csak el, hogy kedvenc ételeinkre való ráemlékezés valóságos gyomorsavakat termel fizikai szervezetünkben. Erotikus olvasmányok, képzetek ugyancsak a leghevesebb módon erotizálnak. De milyen kevéssé élünk e stimulussal konstruktív irányba. Vajon miért nem helyezkedünk vissza képzeletben mitikus erdõélményeink miliõjébe? Miért nem gondolunk élõ, izzó fantáziával ózondús fákra, az egészség meseforrásaira, a csend varázslatára valamely tájban, amelyet egy múló pillanatra megízleltünk? Miért hagyjuk portól ellepetten tudatunk raktáraiban heverni azokat a gazdagító mûveket, élményeket, amelyeket összegyûjtöttünk, s amelyek imaginációnk érintésére új, makulátlan életre kelnek, s plasztikus valóságukkal gyógyerõket árasztanak? A fák illatoznak, a források üdítenek, a csend elnyugtat, a magasztos gondolatok megvigasztalnak, a zene friss alkotótevékenységre serkent, és a szellem óriásai reményekkel töltenek el. Állítsunk be életünkbe ilyen jelenlét-gyakorlatokat. Lazítsuk el görcsös; védekezõ magatartásunkat, s ebben az elernyedésben ejtsük le, engedjük el személyiségünket, minden bonyolult problémájával együtt. Vegyünk szabadságot a jelenben - mintha két határ között, a múlt és jövõ két erõdje között a senki földjén haladnánk terhek nélkül, fütyörészve, névtelenül, mint az otthontalan vándorok. Csináljuk ezt rendszeresen, tudatosan, akárcsak néhány percen át naponta - és láthatatlan bensõ betegünk, akinek krízisei lappangó ideglázakkal terhelik meg szervezetünket, gyógyulni kezd lassan. Lábadozásának örömét nagyobb aktivitás és fénylõ egyensúly formájában nemsokára tapasztalni fogjuk.

Szepes Mária