A népszerûség titka

Gondolkodó ember, akinek már újra életre ébredt a képessége a megkülönböztetésre, tudja, hogy a népszerûségnek két elõfeltétele van. Egyik az, ha a tömeg alacsonyrendû ingereit és ízlését saját hasznunkért kiszolgáljuk, másik az, ha az egyént kiemeljük a tömegbõl, és önös érdek nélkül szolgáljuk az õ legmagasabb érdekét. De a népszerûséghez mindenképpen valami végleteset, szokatlant kell produkálnunk : átlagon alulit vagy átlagon felülit. Mert az átlagos nem tûnik fel és nem rí ki, hanem észrevétlenül beleolvad a sablonok közé. E kétfajta népszerûségben szintén megnyilatkozik a krisztusi és antikrisztusi elem külsõ hasonlósága és lényegbeli különbözõsége. Mert bár mindkettõ mértékké lesz, a tömegideál a mocsárból emelkedik ki, az alvilág feszítõ gõzei dobják felszínre, és rövid lidérclét után oda hull vissza; az önzetlen érdeklõdés és tevékenység mértéke állandó fényû csillagként a zavaros aktualitások fölött marad, és objektív irányba mutat. Az egyik szentesíti, hevíti a triviálisat, a másik a távolit, a különlegeset hozza elérhetõ közelségbe, s ezzel leleplezi az alacsonyrendût. Az idõ nagy választóvizébõl kétségtelenül mindig

A népszerû ember fényt hordoz magával. Ha belép valahová, a légkör derûsebbé válik, s az emberekben homályos várakozás és remény támad. S valóban úgy is tolongják körül, mint a bogarak a fényt. Ha tehetik, bizalmas szálakat szõnek hozzá, mohón keresik vele az együttlétet. Miért? Mert lényébõl a legritkább mágikus formula néma ábráját sugározza: nemcsak erõt szív, hanem mélységes emberi szolidaritást és érdeklõdést áraszt.

A szubjektív ego érvényében fuldokló individuumot borzasztó magányképzete tartja lenyûgözve. Éppen a lenyûgözöttség szuggesztiója akadályozza meg abban, hogy ráeszméljen: önmaga iránti feltétlen és egyedüli érdeklõdése a boszorkánykör, amely e dermesztõ egyedüllétbe kirekeszti. Ez a fal, amelytõl nem férhet hozzá nosztalgiái tárgyához: szerelemhez, barátsághoz, sikerhez, népszerûséghez. Klauzúrájának természete olyan, hogy nem képes kifelé figyelni belõle, és nem képes bebocsátani magához egorögeszméjétõl eltérõ inspirációkat. Megnyilatkozása tehát kapcsolat nélkül való monológ.

A nyitott szemmel figyelõ egyéniség hamarosan élményszerûen rádöbben az emberi együttélés csak- nem minden területén, hogy milyen ritka dolog az igazi párbeszéd az álcázott vagy nyílt monológok mellett. Még akkor is, ha az emberek látszólag gondolatokat cserélnek, beszélgetnek egymással. A felszíni kifejezések és gesztusok mögé hatolva egyszerre nyilvánvalóvá lesz, hogy szánalmas tébolydai jelenet bonyolódik. Mindenki a saját fixa ideáját szövi hangosan vagy némán. Reflexeik, amelyekkel a másik szavaira reagálnak konvencionálisan, süket unalmat takarnak, s e takaró védelmében a legszubjektívebb asszociációk lüktetnek. Valójában itt mindenki csak megmutatkozni kívánna odaadó ámulattal és izzó érdeklõdéssel hallgató személytelen lényeknek, akiknek a hallgatás egyik legfõbb szerepük. Mindenki a legfájdalmasabb, legaktuálisabban izgalmas témáról szeretne behatóan tárgyalni, kívánna csodálatos, reményteljes, gyógyító értesüléseket szerezni: önmagáról. De nincs, aki figyelemmel, odaadással meghallgasson. Mert minden fejlõdéshez, termékenyüléshez, gyümölcsözéshez éppúgy, mint a kémiai nászhoz is: kettõ kell. A két pólus. A pozitív és negatív potencia. Az én és a te. Valaki, aki beszél, és valaki, aki meghallgatja. Valaki, aki ad, és valaki, aki elfogadja. E kettõben zárul a teremtõ áramkör. És e kettõben oldódik.

Cseppet sem különös dolog ezért, ha azt az embert, aki sokat beszél, és mindig önmagáról beszél, unalmas, kellemetlen, nevetséges fickónak tartják. Kerülik, ismerõsei úgy tesznek az utcán, mintha nem látnák, és sietve átmennek a másik oldalra. S azt a valakit, aki megfelelõen, tehát némi személytelen odaadással meghallgatni tud, elragadó, szellemes társalgónak kiáltják ki. Társaságában felvillanyozódnak. Megnyilatkozásuk izgatott érdekeltségében észre sem veszik, hogy a társalgás egyoldalú. Úgy tûnik elõttük, nem egy másik lény, hanem egész zenekar zengi a világ legszínesebb témáját számtalan szólamon. Hasonlíthatatlanul szórakoznak, üdülnek, megerõsödnek. Pedig mindössze az történt, hogy kivetülõ energiájuk nem ömlött el, hanem felfogta valaki. Felfogta, önmagán átbocsátotta és visszatükrözte. Aktus ment végbe, s bár semmi szexuális elem nem vegyült bele, mégis termékenyülést, oldódást hozott létre.

Az egészséges egyensúlyt az jelenti, ha valakiben a pozitív kiárasztó és negatív befogadó energiák a szükséghez mérten váltják egymást, a lélegzés ritmusához hasonlóan. Ez megfelel a lélek androginitásának, amely csak így töltõdhet fel frissítõ energiákkal. Az erõk görcsös és termékenyülés nélkül való kifelé áramlása vagy befelé zuhanása a lélek onániáját jelenti a másik pólus részvétele nélkül, amely kimeríti, s neuraszténiába, a képzelet különféle kórságaiba hajszolja.

A rögeszmés egomonológon és a passzívan tehetetlen meghallgatáson túl van egy harmadik magatartás, amely a legeredményesebb. A részvéttõl fûtött aktív és tudatos azonosulás. Ez gyógyítja azt, aki véghezviszi, és gyógyítja azt, akire irányul. Az ilyen részvét inspirálója az a szeretet, amely "a nagy megismerés leánya". Tehát színültig telt a meggyõzõdéssel, hogy segítenie kell, mert a másik ügye egyenlõ fontosságú a sajátjával. Magasabb érdekük teljesen azonos. Az ilyen részvét tele van devócióval (Megj.: odaadó tisztelet) és örömmel, azért, hogy szolgálhat. E szavak persze erõtlen árnyak addig, míg beléjük nem kapcsoltuk az élmény áramát.

Idézzük fel még egyszer a képet az önmagába zuhant személyiségrõl, akinek érzéscsápjai a nihilbe lengenek, kontaktus nélkül. Képzeljük el, hogy e reménytelen szorongás lidércnyomásában egyszerre gyöngéd érintés ébresztgeti. Valaki hozzáhajlik, a nevét mondja, visszanéz rá. Kérdez és felel. Elhiszi, megérti a gyötrelmet, amelyet érez. Elismeri jószándékát, nosztalgiáját a jóra és fénylõre. Ismeri gyöngeségét, s megbocsátja, mentegeti, gyógyítja. Nincs többé egyedül. Barát, testvér, orvos szegõdött hozzá. Míg ott van, világosság támad, s remény fakad fel, hogy minden jóra fordul, mert az ijesztõ jelenségek mögött titkos, kibékítõ értelem rejtõzik.

A legmagasabb rendû és támadhatatlan népszerûség feltétele kétségtelenül ez a magatartás. S az ilyenfajta népszerûség a pórusokon át sugárzik ki akkor is, ha valaki nem szól egy szót sem. Nem erõlködik, nem kínálja és hirdeti önmagát. Az emberek hozzálépnek, és váratlanul meggyónnak neki. Kitárják sebeiket, szégyellt nyavalyáikat, titkos bûneiket. Teljesen kiszolgáltatják magukat démoni, szánalmas és kétségbeesett tehetetlenségükben.

Nagyon sok a beteg és kevés az orvos. Az általunk meghatározott értelemben népszerû ember álruhás gyógyító.
Szepes Mária