A mandala lélektana

A mandala szó szerinti jelentése: kör. Valójában nem más, mint egy meglehetősen bonyolult

rajzolat, amely egy külső övből és egy vagy több egymásba rajzolt körből áll, melynek közepén

egy négy háromszögre osztott négyzet van; a háromszögek belsejében, valamint a mandala

közepén újabb körökben isten alakok vagy jelképeik láthatók. Ez a szerkezet végtelen számú

változatot enged meg: némelyik mandala labirintusra hasonlít, mások palotára, bástyákkal,

tornyokkal és kertekkel, virágminták szerepelnek kristályszerkezetek helyett, és olykor

felismerni lehet a gyémántot és a lótuszvirágot is.

A legegyszerűbb mandala a yantra ("megtartásra szolgáló tárgy", "eszköz", "szerkezet"). Ezt a

hinduizmus által alkalmazott diagramot fémre, fára, bőrre, kőre, papírra rajzolják, vésik, vagy

egyszerűen a földre írják, vagy falra karcolják. A yantra szerkezetét tekinthetjük a mandala

vonalas paradigmájának: voltaképp háromszögek sora alkotja több egymásba rajzolt kör

közepén, egy négy "kapuval" ellátott négyzet belsejében. A lefelé mutató háromszög a yonit,

vagyis Saktit jelképezi, a fölfelé mutató pedig a férfielvet, a lingamot és Sivát, míg a középpont

(bindu) a megkülönböztethetetlen Brahmant. Ezek szerint a yantra szimbolikája a kozmikus

megnyilvánulásokat jelképezi az őseredeti egységből kiindulva.

A mandala ugyanezen jelképiséget alkalmazza többféle, de egymással megfeleltethető síkon.

Nem más, mint az univerzum térképe. Külső öve egy "tűzkorlát", mely egyrészt megakadályozza

a be nem avatottak bejutását, másrészt pedig azt a metafizikai tudást jelképezi, amely "elégeti" a

tudatlanságot. Ezután egy "gyémántöv" következik, a gyémánt a legfőbb tudat, a boddhi, a

megvilágosodás jelképe. Rögtön a gyémántöv belsejében húzódik egy kör, amelynek mentén

nyolc temető látható, a szétszórt tudat nyolc aspektusának szimbólumai, a temető ikonográfiai

motívuma főképp a rémisztő istenségek mandaláin tűnik fel. Ezután egy levélöv következik a

szellemi újjászületés jelképeként. Ez utóbbi körnek a közepén található a tulajdonképpeni

mandala, amelyet "palotá"-nak is neveznek, vagyis az a hely, ahol az istenek képei láthatóak.

A "palota" szélén nyílik a négy főkapu, melyeket rémisztő képek védelmeznek: a kapuőrök.

Szerepük kettős: egyrészt oltalmazzák a tudatot a

tudattalan bomlasztó erőivel szemben, másrészt

támadó szerepük is van: a tudatnak, ha úrrá akar lenni

a tudattalan világán, harcot kell vívnia. Olykor a

mandala belsejében lévő istenségek is ijesztőek, velük

találkozik az ember a halála után a bar-do

állapotában. A kapuőrök s a rémisztő istenek kiemelik

a mandalába való behatolás beavatási jellegét.Minden beavatás feltételezi az egyik létmódból a

másikba való átmenetet, ám ezt egy sor kisebbnagyobb

próbatétel előzi meg, amelyet a jelöltnek ki kell állnia. A beavatás jellegzetes próbája a

"küzdelem a szörnnyel" (ami a harci beavatásokban szó szerint értendő). Tantrikus síkon a

"szörnyek" a tudattalannak az egyetemes "üres"-ből jövő erőit képviselik, és a tét az általuk

keltett félelem lebírása.

Számos mandalának világosan labirintus jellegű a rajzolata. A labirintus rituális funkciói közül

kettő különösen érdekes ebből a szempontból: egyrészt az, hogy a túloldalt jelképezi, bárki lép is

oda be a bevatás révén, az valódi halálnak és feltámadásnak lesz a megvalósítója, másrészt pedig

egyfajta "védőrendszert" képvisel, mind spirituálist (a gonosz szellemek és démonok, a káosz

erői ellen), mind anyagit (az ellenségekkel szemben). Ebből a szempontból nézve a mandala

szerepe is kettős: egy földre rajzolt mandalába való belépés beavatással ér fel, másfelől "megvédi"

a tanítványt minden romboló erővel szemben, egyszersmind segíti az összpontosításban, hogy

megtalálja saját "középpontját".

A mandala liturgiája bizonyos számú rítusból áll. Gondosan kiválasztják a mandala

megrajzolásának területét, amelynek simának kell lennie, kövek és fű nélkül; ez a

transzcendentális sík megfelelője. Tudjuk, hogy a sík terület a paradicsom és minden más

transzcendens világ megfelelője, míg a hegyrajzi domborzatok a teremtést, az alakzatok és az idő

megjelenését jelzik. A mandalában tehát a paradicsom képét láthatjuk, annak többféle jelképe is

megjelenik rajta. Ilyen például a "démonok kiűzetése" is. Tőlük úgy tisztítják meg a területet,

hogy megidézik a Földistennőt, ugyanazt, akihez Buddha is fordult, vagyis megismétlik Buddha

példaértékű tettét, a föld pedig "Gyémántfölddé" változik. Megtéve ezeket az előkészületeket, a

mandalát két kötél segítségével rajzolják meg. Az egyik kötél fehér, ez jelzi a mandala külső

határait, a másikat öt különböző színű zsinórból fonták. Színes rizsporral is megrajzolható az

ábra. A háromszögbe becses és illatos anyagokkal, szalagokkal, virágokkal, ágakkal teli vázákat

állítanak az istenek "leszállóhelyéül".

A beavatás valamely kedvező napon történik, egy tengerhez vagy folyóhoz közel fekvő helyen.

A ceremónia napjára virradó éjszakán a tanítvány a "nirvánába lépő Buddha" testhelyzetében

alszik el, másnap elmondja álmát gurujának, s a beavatás csak akkor mehet végbe, ha az az álmot

kedvezőnek találja. A tulajdonképpeni szertartás egy sor megtisztulással és áldozattal veszi

kezdetét. A guru mantrákkal megtisztítja a tanítvány szerveit(U a harmadik szemre, I,A,R,AN a

szakrális csakrára) és megtisztítja a rituális tárgyakat is, főként a vázákat. A "győzelmi edényt" a

mandala közepére állítja, és illatszerekkel, tömjénnel tiszteli meg. A fehérbe öltözött tanítvány

fejére a guru virágfüzér koronát helyez. Ezután a tanítvány virágokkal és arannyal díszített kis

mandalát rajzol tisztelete jeléül mestere lába köré, majd fölajánlja magát neki egy - ha csak

lehet, a saját családjához tartozó - fiatal lánnyal együtt. A mester öt csepp ambróziát (vagyis öt

szent anyagot) tesz a tanítvány nyelvére a megfelelő mantrák kíséretében, a tömjént pedig más

mantrákkal szenteli meg. Azután a "tomboló istenek általi megszállottságot" idézi elő. Vajrapani,

a haragvó isten hatalmába keríti a tanítványt, miközben a bizonyos mantrákat ismételget, és

hevesen zihál, majd énekelni és táncolni kezd, a tomboló istenségek hagyományos mozdulatait

utánozva. E rítus révén a tudattalan erői árasztják el a tanítványt, aki szembeszállva velük

"elégeti" minden félelmét és aggályát. Ezután megidézi az öt békés istent, és újra megleli

nyugalmát. Ha a megszállottság túl sokáig tartana, akkor a guru az OM AH HUM mantra által

fölszentelt virággal érinti meg tanítványa homlokát. Aztán beköti szemét és egy virágot ad a

kezébe, amit a tanítvány a mandalába dob;az a rész, ahová a virág esik, arra az istenségre utal,

aki különösen kegyes lesz a beavatás során.

A mandalába való lépés hasonlít minden "közép felé haladáshoz". A mandala középpontja annak

a végtelen apró pontnak felel meg, amelyen az axis mundi, a világtengely merőlegesen áthatol.

Ehhez közeledve a világ közepe felé halad a tanítvány, aki mióta a mandalába lépett, szent

térben tartózkodik, az időn kívül, az istenek pedig alászálltak a vázákba. Egy sor meditáció segít

a tanítványnak, mikre előre felkészült, hogy szívében megtalálja az isteneket: látomásában

tanúja annak, hogy az istenek tulajdon szívéből felemelkedve betöltik a kozmikus teret, majd újra visszatérnek belé. Más szóval megvalósítja a világok keletkezésének és pusztulásának örök

folyamatát, aminek révén beléphet a kozmikus nagy idő ritmusába és megértheti annak

ürességét.