A félszegség legyõzése

Mikor felvetjük a félszegség fogalmát, rá kell jönnünk, hogy e külsõ tüneteiben annyira kínos és szembetûnõ jelenségnek is legnagyobbrészt csak felszínét vesszük tudomásul, míg a mélyén homályos, zavaros, nyugtalanító névtelenségek lüktetnek. Mert mi hát valójában a félszegség, amely ifjúságunk éveit, de érett korunk bizonyos helytállásait is sokszor annyira gyötrelmessé tette. Mi hozta létre bennünk a merev, kényszerû, nevetséges reflexek tömegét, miközben görcsösen ügyeltünk rá, hogy kedvezõ hatást keltsünk? Miért mondtunk olyan dolgokat, amelyeket normális körülmények között sohasem mondtunk volna? Miért foglaltuk csonka sületlen szavakba félig elgondolt gondolatainkat? Miért végeztünk szokatlan, értelmetlen mozdulatokat? Miért törtünk ki önmagunkat is elképesztõ szóáradatban, vagy miért némultunk el dermedten akkor, mikor ügyesen és talpraesetten meg kellett volna nyilatkoznunk? Mi az oka annak, hogy bizonyos emberek jelenlétében nem tudunk természetesen viselkedni? Miért volt sokszor az az érzésünk társaságban vagy nyilvános helyen, hogy minden ember szeme gyanakvón vagy gúnyosan bennünket figyel, s ha ketten összehajolnak, bizonyosan rólunk súgnak-búgnak, a mi külsõnket kritizálják?

A félszegség természetesen ikertestvére az önbizalomhiánynak. De fiatalabb testvére, mert nagymértékben infantilis. Még akkor is az, ha érett korú embert tart lenyûgözve. A két, még mindig felszíni rétegekhez tartozó meghatározás, hogy a félszegséget hiúság és bizonyos egocentrikus rögzítettség okozza, nem meríti ki, csak több oldalról motiválja a kérdést. Mert mind az egocentricitás, mind ez a fajta hiúság az éledõ pubertás, a kamaszkor jellemzõje. A személytelen, öntudatlan és gátlástalan gyerek ennél a határvonalnál válik zavarodottan személyessé és erjedõ személyiségében a világ középpontjává. Személyisége azonban nagymértékben kóros: túlérzékeny, egyensúlytalan és annyira szubjektív, hogy a valósággal nincs egészséges kapcsolata. Érzékeitõl fûtött képzelete végletek közt támolyog. A körülmények gátjai, erõs fizikai függõségének kötései közül vad fantazmákba menekül. Sérelmeiért bizarr elégtételeket vesz, kicsapongásokat követ el. Fantáziaalakja, fantáziaélete oly heves, hogy mindennapi léte, valódi habitusa halvány és silány függeléknek tûnik mellette, ugyanakkor azonban nyomorúságos cáfolatnak, szégyenbélyegnek is. E különös intenzitású, de kisebb rendû mellékkreatúra minden helyzetben keresztbe fekszik a csodálatos hõs lába elõtt, aki rajta át, benne és általa folytatja képzelt életét. Az õ pubertásos mirigyeinek impulzusai szerint követ el imaginatív bûnöket és hõstetteket, de a morális hányingertõl, neuraszténiás csömörtõl és bûntudattól csak e szegény nyomorult, senki földjén lévõ teremtmény szenved azután, aki már nem gyerek, de még nem felnõtt. Így jön létre a kamaszkor sajátos énhasadása a gátlástalan, libidótól duzzadó, garázda imágó, az éretlen test és az érzékeny lélek között. S e három egymással meghasonlott rész az ént kiforgatja minden erejébõl. Összekeveri. Idõszerûtlen, jelképes cselekvésekbe hajszolja. Bûntudat kompenzációgátjait kényszeríti rá, de legfõképp s ez a félszegség alapvetõ diagnózisa: elzárja minden önmagát illetõ, objektív felismeréstõl.

Ha alászállunk a félszegség fogalmának mély rétegeibe, onnan elsõsorban valami kárhozott bizonytalanságot, lelki nyomorékságot emelhetünk felszínre E nyomorékság lényege a kiszolgáltatott függés minden ember véleményétõl, a világ jelenségeinek millió, félelmetes tükrétõl, amelyekbe rémült szorongással lesünk bele: vajon mit mutat rólunk? Mert abban a képzetben élünk, hogy az önmagunkról való hírek szerzése, a tájékozódás a félelmetes, láthatatlan és alaktalan misztérium, saját lényünk felõl egyedül e tükrök által lehetséges. Mivel fogalmunk sincs róla, valójában kicsodák és milyenek vagyunk, az emberek szemében, véleményén át próbáljuk kipuhatolni. Ha a lények és szemek tükrében valami csillogó, szép és nagyszerû jelenik meg rólunk, akkor nagyszerûek vagyunk. Ha a kép elsötétül, sivár és lesújtó körvonalakat ölt, akkor engedelmesen felöltjük ezt a formát, és gyötrõdõ félszegséggel gubbasztunk a nagy tükörterem káprázatai között. Mert a félszeg ember kínlódóan tudatos, skizofréniás kamasz valójában, aki torz tükrös kísértetkastélyban egyedüli élõként bolyong, irreális árnyak, fények, ijesztõ zajok, testetlen veszélyek között. Minden tükörben szembejön önmagával, és minden tükör más torzulást mutat.

Arra is rájövünk e mélyebb vizsgálatoknál, hogy a félszegség nagymértékben kapcsolat kérdése. Annak jelenlétében, akit alattunk állónak vagy egyenrangúnak érzünk, sohasem vagyunk félszegek. A félszegség mindig olyanok közelében nyûgöz le bennünket, akiket tehetségesebbnek, okosabbnak, pozícióban fölöttünk állónak, gazdagabbnak, jelentõsebbnek ítélünk önmagunknál. Akiktõl függünk. Akiknek kezében sorsunk fölötti hatalmat sejtünk. Kétségtelenül ez is infantilis tünet. Szülõktõl, tanítóktól, zordul kiszámíthatatlan, idegen varázslatok birtokában lévõ felnõttektõl, idõsebbektõl, erõsebbektõl való félelem. Irreális szorongás attól, hogy általuk egyszerre valami rejtélyes módon rettentõ dolgok derülnek ki rólunk. Kiderülnek, testet öltenek és kirakatba kerülnek összes szégyellt "rosszaságaink", tisztátlanságaink, amelyek sejtelme gonosz rontásként terjeng bensõnkben, és nevetséges bolondot csinál belõlünk. A félszegség tragikuma ez az ájult tehetetlenség, kiszolgáltatottság és tájékozatlanság. Az irreális viszony önmagunkhoz és a többi emberhez: Önmagunk hamis, gyermekes szempontok szerint való túlértékelése; majd alábecsülése akkor; mikor ugyanilyen elfogultság alapján osztályozzuk mindazokat; akikkel szembekerülünk. Elhisszük álarcaikat, futóhomokra épült pozíciójukat, szuggesztív rögeszméiket, anélkül, hogy felismernénk a látszatok mögött a lényeget, azt, hogy a káprázatokon túl ugyanolyan lények, mint mi magunk vagyunk. Külsõ megjelenési formájukban tehát nem egyebek homályos ingerekkel és félelmekkel telt, múlandó konfigurációknál. Egyetlen tisztelni való rangjuk a titokzatos asztromentális fémjel, amely a különféle maskarák vagy a szükséges mimikri alól elõragyog bennük. S ha e jelzés nem mutat értéket, akkor az egész keret, amelyet maguk köré építettek, silány blöffként leplezõdik le. Ha pedig magasrendûséget árul el, akkor viszonylatunk hozzá önmagától elveszti minden görcsösségét és félelemtartalmát, mert hiszen e magasabbrendûség feltétele a lét legcsodálatosabb tétele, a tat tuam asi.

A helyes viszonylatok megteremtéséhez persze megint csak a szemlélet teljes átépítésére, egy rejtélyes, összevont érési folyamatra van szükség: arra, hogy felneveljük magunkban a kamaszt vagy süldõ lányt. Mert ez a serdületlen lény mindent azért csinál bennünk, hogy külsõ sikert arasson vele, hogy még az utcaseprõt is elkápráztassa, és testi értelemben váljék a világ közepévé. Ünnepelt bonviván legyen, vagy primadonna. Megoldja közben a világrejtélyt. Legyõzze az összes sportbajnokot. Elnyerje a Nobel-díjat, és elsõnek jusson fel a Mount Everestre. S mivel mindezekkel az igényekkel szemben nem lehet egyéb, mint testi és lelki akadályokkal küszködõ, sajátos körülmények közé börtönzött ember, az a képzete támad önmagáról, hogy semmire sem jó és alacsonyabb rendû másoknál. Az egész felbillenésért és káprázatgyötrelmekért persze a helytelen értékítélet, a téves, serdületlen ideálok felelõsek. Ez a külsõleg hatni akaró, hiú kamasz sokszor még a legkvalitásosabb emberben is benne lapul, s félszeg kényszergesztusokba hajszolja bizonyos megmutatkozások közben. Aki például szüntelenül elõrehaladott életkorát vagy elõnytelen külsejét latolgatja ugyanakkor munkaterületén maradandó értéket termel, gyermekes és ésszerûtlen dolgot mûvel. Ha ilyenkor objektív, "felnõtt" szemlélete relációjából tekintene önmagára, felismerné: olyan groteszk ábrát mutat, mintha Einstein professzor váltig azon erõlködnék, hogy egy sanzon eléneklésével arasson sikert.

A félszegség legyõzésének módját a következõ axiómákban foglaljuk össze:

1. Ne tükörbõl és emberek véleményén át lessünk rá önmagunkra, hanem szerezzünk megbízható értesüléseket a bennünk élõ valóságról.

2. Neveljük fel önmagunkban a hiú és egyensúlytalan kamaszt.

3. Tüntessük el az idõ ellentmondását bensõ stádiumunk és életkorunk között. Aknázzuk ki a korszakot, amely elérkezett hozzánk, anélkül hogy infantilis játékokba menekülnénk új felelõsségünk elõl. A serdületlen kor apró örömei és sikerei éppúgy nem elégíthetnek ki bennünket többé egy elõrehaladottabb karmaidõben, mintha felnõtt létünkre egész nap karikát görgetve futkosnánk az utcán.

4. Ne a másik embernek akarjunk imponálni, hanem mindig saját ideáljainknak próbáljunk megfelelni.

5. Minden társaságba, minden emberi kapcsolatba azzal a meggyõzõdéssel lépjünk, hogy senki se kevesebb vagy több nálunk. Nem több, mert mindenkinek múlandó teste van, amelyet csinos, mutatós ruhái, ruganyos mozdulatai vagy gõgös pózai ellenére néhány év alatt felõröl az idõ, és nem kevesebb, mert e gubóban az Isteni Önvaló szikrája él.

6. Puszta külsõségek alapján sohase vessük meg, de ne is becsüljük túl az embereket. Ha egy szuggesztíven nagyképû egyéniség nyomasztó súllyal ránk nehezedik, képzeljük el õt, amint a gyomra fáj, a kõre ejt egy tojást, vagy ahogy Aldous Huxley egyik nõalakja ajánlja, idézzük magunk elé, mikor fürdõkádjában guggol. A humor általában megenyhíti a félszegség gyötrõ feszültségét, mert akin nevetünk, attól nem félünk többé, azzal egy szintre kerültünk, tehát nem érzünk zavart a jelenlétében. A nevetés a forradalom, a lázadás egy formája. Detronizáljuk vele a diktátort, a nagyképû külsõ embert, függetlenné válunk tõle, hogy e felszabadulásban összetalálkozhassunk a belsõ emberrel, a szenvedõvel, szorongóval, rejtõzõen infantilissel, aki halandó lénye küzdelmeiben és halhatatlanságában azonos velünk.

Szepes Mária