A barátság mágiája

Aki barátságra szomjazik, annak elõször jó baráttá kell válnia a barátság fogalmának legmagasabb értelmében. Mert amit az emberek általában barátságnak neveznek, az rendszerint nem egyéb átmeneti cinkosságnál, s csaknem minden esetben egyensúlytalan érdekkapcsolatokat rejt akkor is, ha nem pusztán anyagi érdekrõl van szó.

Úgynevezett barátságok egész skáláját végigtanulmányozva alig találunk egyet is közülük, amelynek ne valamely hevenyészett bensõ vagy külsõ aktualitás adná a kötõanyagát. S ha ez elenyészik, a barátság is szétbomlik, rögzíthetetlenül szétúszik az idõben .

Gyerekkori pajtásságaink, forrongó, ifjú szellemünk társai, érzelmi életünk kibicei, utat keresõ gondolataink visszhangzói vagy megtermékenyítõi sorra elmerültek a múltba, velük való kapcsolatunk sokszor érthetetlenül megmérgezõdött, esetleg kényelmetlenné vált, mint a kinõtt ruha. Régi szavakkal szólítjuk e kísérteteket, de a közös szavak is kiszáradt, hervadt faleveleknek tûnnek.

A nagy, idõálló barátságok éppolyan ritkák, mint az egész életre szóló szerelmek. Az adottságoknak ugyanolyan különleges találkozása szükséges hozzá. A különféle társulások, amelyekre a barátság elnevezést aggatják, az emberi együttélés konfliktusainak bonyolításához szükségesek, s a szolidaritás törvényét teljesítik be. Mert míg a ritka nagy barátságoknál mindkét fél ad és kap, addig e társulások rendszerint olyan egymásra utaltságon alapulnak, amelyben gyengeségek keresnek támaszt, hátteret, igazolást a másikban. Szép nõ csúnya, okos barátnõt választ például hatásosabb háttérül és nyomorék szelleme kiegészítéséül. Ravasz, gyönge, számító férfi fizikailag erõs, gyanútlan, befolyásolható baráthoz kapcsolódik, hogy a maga eszközévé tegye. Szenvedélyek, kicsapongások mind társakat kívánnak, mentõ tanúknak a bensõ bíró elõtt. A gyerek együttjátszik és rosszalkodik, a süldõlány együtt vihog, a kamaszfiú együtt hõsködik, malackodik pajtásaival. De ezek nem barátságok, mert születésük pillanatában telítve vannak bomlasztó elemekkel, s ha betöltik szerepüket, elhalnak, kicserélõdnek, mint szervezetünk sejtjei.

A barát legmélyebb értelmében annyit jelent, hogy nem ellenfél. Valaki, aki e harcos világ örvényén kívül, a csillagok háborújának ütközetei fölött kibékült velünk. Nem pusztán szövetséges egy-egy szerencsés aspektus kegyelme folytán, mert a szövetségesbõl, a kettõ fejlõdésének valamely más pontján újra ellenség válhatik. A baráti kapcsolat lényege a tat tuam asi. Elõfeltétele az, hogy ne a hús érdekeinek pillanatnyi aktualitásán vagy az érzelemvilág átmeneti hiányérzetein, hanem az ideák bázisán épüljön. Egyedül a közös szellemi érdeklõdés az, amely a földi érdekeknél sokkal távolabbra: végtelen perspektívák felé mutat. Az ilyenfajta barátságot elixír tartja életben. Nem öregszik. Nem hervad. Az ember legmisztikusabb, de legerõsebb igényét teljesíti: feloldja benne a magány halálos nyavalyáját. Az ilyenfajta egyesülés és megosztódás nem a görcsös összefonódás és csömörös széthullás ritmusát rejti, hanem a szenvedély nélküli egymásba nyugvás békéjét. Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek részvevõ érdeklõdése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól.

A barátságnak e magas eleme nélkül azonban a leghalálosabb szerelem sem maradhat tartós, mert a közös érdeklõdés, a fizikai céloknál sokkal emelkedettebb ideálok jelentik mindenféle emberi kapcsolat mágikus kötõanyagát. De az értékes barátságnak éppúgy a szerelemnek, házasságnak, rokonokkal, üzlettársakkal, kollégákkal, feljebbvalókkal és alárendeltekkel való viszonylatnak megvannak a feltételei és bensõ törvényei, amelyeket nem tanácsos figyelmen kívül hagyni. Kiindulásunk az volt, hogy aki barátságra szomjazik, annak elõször jó baráttá kell válnia. Óhaja, törekvése irányába neki magának kell kiárasztania azokat a hívójeleket, amelyek a rokon rezgésû társat megidézik. Ha a kapcsolat létrejött, konzerválása nagy áldozatkészséget, tapintatot és mértéktartást igényel. Éppen ezért néhány axiómában megkíséreljük összefoglalni azokat a hibákat, amelyeket sem barátságban, sem szerelemben, sem házasságban nem szabad elkövetnünk akkor, ha azt akarjuk, hogy a másikkal való viszonylatunk kiegyensúlyozott, mindkét félre egyformán inspiratív maradjon mindaddig, amíg élünk.

I. Soha ne engedjünk a csábításnak, hogy az együttlétek idejét egyedül saját ügyeinkkel töltsük ki, még akkor sem, ha társunk gyöngéd figyelme és önzetlen érdeklõdése erre ösztönöz bennünket! Ha a másikat állandóan a megnyilatkozás kielégülése nélkül hagyjuk, a legtürelmesebb egyéniségben is felforrnak az erõk, s tompa nehezteléssé, végül lázadássá alakulnak át. Az ilyen egyoldalú viszonylatokból erednek azután az ingerült kirobbanások, amelyek szétvetik a kapcsolat már megszilárdult konstrukcióját.

II. A létrejött viszonylatot ne tekintsük csereüzletnek, amelyben mi áldozatokat hozunk ugyan, figyelmet, gyöngédséget adunk, de ennek ellenértékét a legmagasabb árfolyamon megköveteljük. S ha társunk azután nem képes az általunk megkívánt módon és mértékben e kívánságunknak eleget tenni akkor a világért se zúdítsunk rá keserû szemrehányásokat, sértõdött, jeges hallgatást vagy sebzett gúnyt, mert ezzel szepszist fecskendezünk barátságunk élõ szervezetébe. Jegyezzük meg, hogy minden követelés ellenkezést szül. Minden birtoklás, kisajátítás a diktatúra egy formája, amelynek forradalom vet véget. Legbiztosabb módja annak, hogy elveszítsünk valakit, ha tûzzel-vassal biztosítani akarjuk. De minden póráz fenyegetõ tilalom, szerelmi kapcsolat esetén pedig jelképes erényöv nélkül is elveszíthetetlenü1 magunkhoz láncoljuk társunkat, ha az õ érdekét és érdeklõdését szolgálva, misztikus magányát feloldva, ideáljait megosztva nélkülözhetetlenné válunk számára. Ebben az esetben, ha küldenénk, sem tudna elmenni, mert életszükségletévé lettünk. Mégpedig lénye egyedül fontos relációjában, amelyben egyébként kielégületlen maradna a legnépesebb társaság, legforróbb sikerek, legintenzívebb nemi és érdekkapcsolatok közepette is.

III. Ne terheljük túl barátságunkat egyoldalú szívességekkel! Ha elfogadunk egy szolgálatot, viszonozzuk legalább valami ideális értékkel, különben az áram, amely a kapcsolatot telíti, gyengül, elhasználódik, sõt teljesen ki is merülhet.

IV. Mindenfajta versengés és közös anyagi érdek veszélyes tûzpróbái a barátságnak. Ha lehet, függetlenítsük tõle e két motívumot, még áldozatok árán is. Abban az esetben, ha ez nem lehetséges, tegyük vezérmotívumává a kozmikus morál egyik aktivizált axiómáját, amely lényegében így hangzik: Ne tedd a másiknak azt, amit magadnak nem kívánsz! Dinamikus formájában cselekvõvé változtatva ugyanez a következõképpen fogalmazható meg: Azt tedd a másiknak, amit magadnak kívánsz.

V. Tempírozzuk fizikai együttléteinket! A túl gyakori és túl hosszas együttlétek dogmatizálják, egészségtelenül összefüllesztik, végül felõrlik a barátságot. Minden véglet az ellentétébe lendül át. Abból, ami szoros kötéssé, kötelezettséggé vált, a lélek reflexszerûen szabadulást keres.

VI. Ne éljünk vissza barátság adta jogunkkal egy úgynevezett "õszinte kritikát" illetõen! Ez a jog semmi esetre sem jelenti azt, hogy barátunkat most már minden gátlás nélkül csipkedhetjük, gáncsolhatjuk, agresszívan bírálhatjuk és irányíthatjuk, ugyanakkor teljesen eltekinthetünk erényei, jó képességei dicséretétõl. Veszedelmes sérüléseket okozhatunk így. Nemcsak szerencsétlen barátaink önérzetét torpedózzuk meg esetleg, hanem magát a barátságot is. Kritizálni, terelni, figyelmeztetni csak úgy helyes és konstruktív dolog, még a legszorosabb viszonylatokban is, ha egyidejûleg nem fukarkodunk a bátorítással, sõt a megérdemelt dicsérettel sem. Egészen téves és gyanúsan szadisztikus felfogás az, hogy ami rendben van, jól mûködik, és úgyis megteszi a magáét, arról nem érdemes beszélni. Csak arra a részre kell ráengedni a csiszolókorongot, ahol érdes felületek vannak. Ha mindenáron hasonlítani akarjuk az embert, lelkisége leginkább a titokzatos, kényes drágakövekhez hasonlít. A legnagyobb, legértékesebb briliáns, csodálatos tömörsége ellenére is, szétesik, elpusztul akkor ha nem a megfelelõ helyen és módon koppant rá a mester kalapácsa.

VII. Barátunk magatartását illetõen ne állítsunk fel olyan erkölcsi szabályokat, amelyeket az karakterébõl folyóan nem tud teljesíteni! Bármilyen üdvösnek gondoljuk ránézve saját felfogásunkat, ne éreztessük vele egy vélt morális magasságból, hogy megbukott elõttünk és önmaga elõtt. "Megméretett és könnyûnek találtatott." Talán éppen ezzel az ítélettel taszítjuk a mélységbe, mialatt gyöngeségében küszködve támaszt keres. Soha ne fáradjunk bele abba, hogy lényének pozitív oldalaiban mentséget, vigaszt keressünk megtántorodásaira. Ha megértést és reményt adunk neki, minden válságából talál kiutat. E válságos mozzanatok nagy próbák, amelyekben acélossá edzõdik vagy elég a barátság.

VIII. Barátságunkat ne tegyük összeesküvéssé az egész világ ellen! Az ilyen boszorkánykört, amelyet kifelé irányuló lekicsinylés, gúny, emberszólás, gõgös elkülönülés fekete erõi töltenek meg, hamarosan szétzúzzák a felidézett démonok. A barátság örök elixírjét egyedül olyan szövetség termeli ki, amely mások szolgálatára, pozitív célok érdekében kötõdik.

IX. A barátság tartalma határozza meg tartamát. Vigyázzunk, miféle témák és inspirációk töltik ki barátainkkal való együttlétünk idejét. Minél több idõt fordítunk viccek, hétköznapi események, aktualitások, napi szükségletek, esetleg pletykák õrlésére, annál több erõt és kötõanyagot vonunk el a rejtélyes szövedéktõl, amely barátságunkat a mulandóság fölé emeli. Minél több figyelmet fordítunk örök értékû témák, magasrendû problémák közös megtárgyalására, minél több asztromentális élmény vegyíti össze szellemi és lelki erõinket, barátságunk annál különösebbé, mélyebbé válik.

X. A barátság célja az adás öröme. Az áldozat, önfeladás, önfeláldozás. Ugyanúgy, ahogy a transzcendens fejlõdés célja egyedül a Mû, nem pedig a gyümölcse, az én elõtt a Te.
Szepes Mária